Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


mesék

2010.10.26

Az időjós (népmese)

Az időjós (népmese) Mátyás király útra készülődött. Megkérdezte hát udvari csillagászát, milyen idő várható. A csillagász elővette a látcsövét, vizsgálódott valamelyest a derült égen, aztán így szólt:
- A Nap sugarának rezgése, a felhők peremének színe mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.
A király annyira bízott a csillagászában, hogy még kabátot sem vitt magával, hiába szidta a felesége.
Ahogy mentek, egy rétre értek. Azon a réten egy juhász legeltette a nyáját. Mikor a szamár meglátta a díszes kíséretet, hátacsapta a fülét, és harsányan hármat ordított.
- Mit hirdet a szamarad? - kérdezte tréfásan a király a juhászt.
- Amikor ilenyformán ordít, mindig eső lesz - felelte a juhász.
Mátyás a csillagászhoz fordult:
- Hallod-e te nagy tudós, most is azt mondod, hogy szép idő lesz?
A csillagász megint elővette a látcsövét, vizsgálódott köröskörül az ég alján, s így szólt:
- A levegő remegése, a falevelek csillogása, valamint a barázdabillegetők billegése mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.
Óvta a juhász a királyt, forduljon vissza, különben megázik. De a király nem hallgatott rá. Nem haladtak egy fél órát sem, nyakukba zúdult egy kiadós nyári zápor. Mátyás akkorát tüsszentett, majd levált az orra. Pedig szép, nagy orra volt, kár lett volna érte. Aztán kimondta az ítéletet:
- A csillagász a szamár, a szamár a csillagász.
Meg is vette a szamarat a juhásztól, és soha útra nem kelt anélkül, hogy véleményét az időjárásról meg ne tudakolta volna.

 

 

Az asszony becsülete (erdélyi magyar népmese)


Az asszony becsülete (erdélyi magyar népmese)Történt egyszer, hogy volt egy házaspár. Az ember a mezőre járt, az asszony otthon végezte a dolgait. De az ember már megsokallta, hogy mind ő jár a mezőre, úgyannyira, hogy kezdte felhánytorgatni az asszonynak:
- Én milyen nehezen dolgozgatok a mezőn, te meg csak itthon lélázol!
Máskor megint: ő nagyon el van fáradva.
- De könnyű neked, mert te csak itthon, semmivel töltöd a napokat!
Ekkor az asszony elhatározta, hogy nem hallgatja ezeket a szemrehányásokat, megyen ő a mezőre, kapálgat ő, amennyit tud, s ahogy tud.
Az is történt. Reggel felkészül, a hátán kapa, tarisznya, a keziben korsó víz, s visszaszól az urának:
- Na, maradj itthon, végezd az asszony kötelességit. Én megyek, kapálok. Máma kenyeret kell sütni, ott van a kicsi tejfel, keverd ki vajnak! Ott a kotló a csirkékkel, vigyázz, el ne vigye a kánya! Egy kotló meg van ültetve, ott van az ágy alatt. Vigyázz, maga idejében vedd le, egyék, igyék, ne törje össze a tojásokat!
Szóval elment. Örvendett az ember, hogy elment az asszony. Átül a csizmadiához, egy kicsit pipázgassanak együtt, mert kettő több füstöt gyúr ki, mint egy.
Na, pipázgatnak egy darabig. Akkor veszi észre, hogy biza telik az idő, mindjárt dél van. Még se kovászt nem csinált, se semmit, de hát kenyeret kell sütni. Akkor megyen hamar haza. De amíg el nem ment hazunnét, összekötötte egy cérnával a csirkéket, az egészet egybe, nehogy elvigye őket a kánya, hogy evvel ne legyen baj. Na, arra már ügyel a cérnaszál!
De mire hazaért, egyetlen csirke se volt, mert a kánya csak egyet akart elvinni, de össze voltak kötve, mind elvitte.
Akkor mit csináljon? Már most kellene szitálni, ki kellene keverni a tejfelt. Nekikezd szitálni. Veszi a tejfeles fazekat, amíg szitál, egy kendővel fülinél fogva felköti a farára. Legalább amíg szitál, mind verődik, verődik, úgyhogy kiverődik a tejfel. Na, de már kell dagasztani! Csak ott van, verődjék a tejfel!
Most megyen, hoz egy kicsi vizet, most még kell menjen, hozzon egy kicsi lisztet. Amíg sietve ment, egyszer csak az ajtófélfába beléütődött a fazék, széjjelment, lefolyt a tejfel az egész farán, mindenin. S akkor az is semmibe lett, a tejfelkavarás. Na, már most hamar dagasszon, legalább a kenyérből legyen valami, mindjárt este van! Felvegyíti úgy, ahogy tudja azt a kis tésztát, gyengén meghevítette a kemencét, bévetette a kemencébe a kenyeret. Bétapasztja jól a száját. Akkor jut eszibe: jaj, a kotló ott az ágy alatt, nem látta el a tojáson! Bújik oda, hogy lássa. Futkosott addig, hogy összeszedett vagy húsz tojást, bele egy kosárba, s úgy szépen csendesen reá ereszkedett. Reáült, hogy ha már kotló nincsen, kikölti ő.
Este van, megyen haza az asszony. A földön megbotlik a tejfeles fazék darabjában.
- Jaj, né, mi van itt!
A tejfel elfojva. Na, ez már baj! Nézi a kotlót, nincsenek a csirkék. Néz bé a kemence szájába, nyitja meg, kell hogy nyomja vissza, mert folyik a tészta belőle. Na, ez is tönkre van téve! Kiáltja:
- Hol vagy, te? Hol vagy, te?
- Kloty, kloty, kloty.
- Te ember, hol vagy? Mi van itt?
- Kloty, kloty, kloty.
Néz bé, hát ott van az ágy alatt, a tojáson ül.
- Ó, te szerencsétlen, mit csinálsz?
- Hát mit csináljak? Egyiket elvitte a kánya, a másik összetörte a tojást. Felvállalom én, keservesen kiköltöm én ezt.
Felállott végül az ember, de bezzeg megbecsülte aztán az asszonyt! Akkortól meglátta, hogy mi rengeteg feladata van az asszonynak. Ami tisztogatás, takarítás, kenyérsütés, az mind az ő kényelmit is szolgálja.
Soha nem hánytorgatózott azontúl, hanem megbecsülte, s boldogul éltek máig is, ha meg nem haltak.

 

 

Az aranyparázs (népmese)


Az aranyparázs (népmese) Volt egyszer két testvér, az egyik nagyon gazdag volt, a másik nagyon szegény. A gazdagnak sok földje volt, nagy ménese, gulyája, a szegénynek még csak egy sovány kecskéje se, de gyerek annál több, míg a gazdagnak se fia, se lánya nem volt.
Elküldi egyszer a szegény ember az egyik gyerket, hogy kérjen a gazdagtól valami kis lisztet meg savót, hadd egyenek valamit. De bizony a gazdag testvér nem adott semmit, a szegény ember gyereke sírva jött haza.
Bánkódott a szegény ember eleget, hogy a gazdag testvére nem segíti semmivel. Sírtak a gyerekek, hogy éhesek, hát fölkerekedett a szegény ember, elment a szomszéd faluba dolgozni. Este, mikor hazafelé ment, látta, hogy az erdőben tűz ég. Gondolta, megmelegszik egy kicsit, mert nagyon hideg volt. Mikor közelebb ment a tűzhöz, látta, hogy egy öregember ül a tűz mellett.
- Jó estét, öregapám! - köszön a szegény ember.
- Neked is, fiam, hát te merre jársz?
A szegény ember elpanaszolta bánatát, aztán elköszönt az öregtől és hazament.
Otthon még jobban sírtak a gyerekek, mert egész nap alig ettek valamicske krumplit, és nagyon fáztak is.
A szegény ember azt mondta a feleségének:
- Eredj el a testvéremhez, adjon legalább egy kis parazsat, mert megfagynak a gyerekek! Elment a szegény asszony, de csakhamar sírva jött vissza, mert a gazdag testvér még parazsat sem adott.
- No, majd hozok én - mondta aszegény ember -, csak egy kicsit messze van.
Az öregember még mindig ott ült a tűz mellett. Attól kért a szegény ember parazsat.
- Vigyél csak, fiam, egy jó lapátra való parazsat! Ami nem fér a tűzhelybe, terítsd szét az udvarban!
A szegény ember megköszönte és vitte haza a parazsat. Olyan jó meleg lett a szobában, hogy a felét kivitte az udvarba.
Másnap reggel, amikor felébredtek, látják ám, hogy a tűzhely tele van arannyal. De még az udvar is, ahová a fölösleges parazsat szórták. Mikor fölszedték a sok aranyat, meg akarták mérni, de nem volt a házban véka. Elment a szegény ember a testvéréhez vékáért.
- Adok - mondta a gazdag -, de csak úgy, ha holnap ledolgozod!
A szegény ember megígérte.
Otthon megmérték a sok aranyat, bizony éppen hét véka lett tele.
Mikor az egyik gyerekkel visszaküldték a vékát, a gazda meglátott a véka alján egy csillogó aranyat. A nagy sietségben nem vette észre a szegény ember, hogy még egy arany van a vékában.
Nosza , futott is a gazdag a szegényhez, mintha kutya harapta volna, hát csak elállt a szeme-szája a sok arany láttán.
- Ez meg honnét van? - kérdezte irigyen.
A szegény ember elmondta, hogy az öregtől kapott az erdőn parazsat, a fölösleget szétterítette az udvaron, abból lett az arany.
Megörült a gazdag ember, mindjárt ment is az erdőbe, de nem egy lapátra valót hozott a parázsból, hanem egy üsttel. Vitte haza boldogan, még futott is, olyan jó kedve kerekedett.
,,Bolond az én testvérem - gondolta -, igaz, mindig is ilyen volt. Majd megmutatom, hogy több aranyam lesz!"
Otthon aztán nemcsak az udvarban terítette szét a fölösleges parazsat, hanem vitt belőle a csűrbe meg a padlásra is.
Nem is tudta kivárni a reggelt, már hajnalban fölelt, hogy összeszedje az aranyat. Ez volt a szerencséje, mert ha még tovább is az ágyban marad, ő is benn égett volna a házban. Mert bizony az egész ház leégett, a gazdag ember meg koldusbotra jutott.

 

A hétszépségű királykisasszony I. rész (Benedek Elek)


A hétszépségű királykisasszony I. rész (Benedek Elek)Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Kolontos Bandi. No, nem is hiába hívták Kolontosnak ezt a legényt, mert csupa ostobaság volt minden cselekedete. Az apját, az anyját majd felvetette az erős búbánat, hogy a fiuk mindenükből kiforgatja a nagy ostobaságával. Egyszer azt mondja az asszony a fiának:
- Eredj, fiam, öntözd meg a virágokat, mert a nagy melegségben mind elszáradnak.
Fogja magát Bandi, lemegy a pincébe. Volt ott három akó bor, felviszi a kertbe, s ráöntözi a virágokra. Sokszor látta, hogy az emberek, ha bort isznak, jókedvük kerekedik, s amint a bort elöntözte, még meg is kérdezte a virágokat:
- Jókedvetek van, ugye? Meghiszem azt!
Máskor meg azt mondták neki, hogy hintse meg az udvart homokkal, hogy egyenes legyen. Hanem Bandi azt gondolta, hogy jobb a liszt a homoknál, s ami liszt volt a háznál, azt mindet felhintette az udvaron. Jő ki az apja, nézi, hogy mit csinál Bandi.
- Jaj, te világbolondja, te, mit tettél?
- Talán bizony nem elég egyenes az udvar? - kérdezte Bandi.
- Hiszen megállj, mindjárt megegyenesítlek én!
Előkapott egy husángot, jól elnadrágolta Bandit, de bizony nadrágolhatta, attól ugyan nem jött meg az esze. Telik-múlik az idő. Gondolja az ember, talán egy kicsit megjött a Bandi esze, s azt mondja neki:
- Eredj, fiam, etesd meg a disznókat, hadd feküdjenek le aztán.
Kimegy Bandi, megeteti a disznókat, de mikor jóllaktak, fogta magát, addig verte egy bottal, míg el nem nyúltak a hídláson. Azzal bement nagy örömmel az apjához, s mondta:
- No, apám, lefektettem a disznókat.
Kimegy az ember, hadd lássa, mit csinált Bandi. Hát, teremtőm, a disznók mind meg vannak dögölve. Elő a husángot az ember, megint jól elnadrágolja Bandit, de bizony nadrágolhatta, attól ugyan meg nem jött az esze.
Estére kerekedik az idő, lefeküsznek, de sem az ember, sem a felesége nem tudott aludni. Sóhajtoztak, tűnődtek, mit csináljanak ezzel az istenveréssel. Ha valahogy szépszerint meg nem szabadulnak tőle, előbb-utóbb koldusbotra juttatja őket. Eltervezték, hogy akármilyen keserves legyen a szívüknek, kiviszik az erdőbe, s otthagyják. Ahogy lesz, úgy lesz, menjen, amerre szeme lát; éljen, ahogy élhet. Bandi úgy tett, mintha aludnék, még nagyokat is horkolt: jól hallotta, hogy mit egyeztek az öregek. Reggel felkelnek, s mondja a szegény ember Bandinak:
- No, fiam, gyere az erdőbe, vágjunk fát!
Kimennek az erdőbe, s mikor egy jó sűrű helyre érnek, azt mondja az ember Bandinak:
- Te csak maradj itt, fiam. Vágj le egy-két szál fát, én meg továbbmegyek az erdő másik felébe, hátha ott még szebbeket találok. Bandi nem szólt semmit, úgy tett, mintha ott maradna, de alig ment az apja tíz-húsz lépésre, ment ő is utána, el sem maradott mellőle. Eleget okoskodott az ember, hogy így meg úgy, maradj ott, nézd ezt a szép fát, milyen szép; nézd ezt, még szebb az! Beszélhetett, akár a fekete földnek, Bandi nem maradott el mellőle. Mit volt, mit nem tenni a szegény embernek, látta, hogy nem tud megszabadulni Banditól,nagy búsan hazaindult, Bandi meg mindenütt utána. Amint megy, mendegél hazafelé, szembe jön vele egy ősz öregember, s kérdi:
- Hát kend miért olyan szomorú, földi?
- Hogyne volnék szomorú, öregapám - mondja az ember -, mikor ez az egy fiam van, s az is olyan kolontos.
- Egyet se búsuljon kend, adja nekem a fiát, én majd eszére térítem.
- Én jó szívvel odaadom - mondja az ember -, csak elmenjen kigyelmeddel.
Kérdi a fiától: - No, Bandi fiam, elmennél-e ezzel az öregemberrel?
- El én, csak jó dolgom legyen.
Mondotta az ősz öregember: - Ne félj, fiam, nálam jó dolgod lesz.
(folytatjuk)

hétszépségű királykisasszony II. rész (Benedek Elek)


A hétszépségű királykisasszony II. rész (Benedek Elek)Azzal elváltak egymástól. A szegény ember ment hazafelé, Bandi is ment az ősz öregemberrel ellenkező irányba, keresztül a rengeteg erdőn. Három nap s három éjjel folyvást mentek, meg sem állottak. Megszólal egyszer Bandi.
- Öregapám, adjon ennem, mert amióta hazulról eljöttem, még egy befaló falást sem ettem.
- Jól van, fiam - mondotta az ősz öregember.
Azzal benyúlt a zsebébe, kivett onnét három kenyérmorzsát, s Bandi úgy jóllakott abból, mintha három nagy kenyeret evett volna meg, akkorát, mint egy taligakerék. Tovább mentek, mendegéltek, hát egyszer jön velük szembe két oroszlán. Megijedt Bandi szörnyűképpen; azt hitte, hogy most vége az életének. De az ősz öregember csak egyet pisszentett, s az oroszlánok egyszeribe visszahúzódtak a sűrűségbe. Aztán ismét felkerekedtek s tovább mentek, mendegéltek, rengeteg erdőből nagy pusztaságba értek; nagy pusztaság szélén tengernek partjára. Tengernek partján volt egy nagy nyárfa, arról leszakasztott az ősz öregember egy levelet, belédobta a tengerbe, s ím, halljatok csodát, a nyárfalevél egyszeribe csónakká változott. Szépen beleültek a csónakba, hét nap s hét éjjel folyton-folyvást eveztek a tengeren, úgy értek a másik partjára, s amikor oda kiléptek, a csónak ismét visszaváltozott nyárfalevélnek. A tengernek ezen a partján is volt egy nagy nyárfa, s az ősz öregember a nyárfalevelet feldobta a többi levél közé. Innét is továbbmentek, s egy rengeteg nagy szikla hasadékába értek, ott volt két mohaágy, abba szépen lefeküdtek.
Mondotta az ősz öregember:
- Feküdj le, fiam, aludj, mert reggel korán kelünk, s kezdődik a tanítás.
Lefeküsznek, s még alig pitymallott, fel is kelnek. Aztán az ősz öregember előszedett mindenféle nagy könyveket. Azokból három nap s három éjjel folyton olvasott, magyarázgatott, de olvashatott, magyarázgathatott, Bandi éppen olyan bolond, éppen olyan kolontos volt, mint annak előtte.
Mondotta az ősz öregember:
- No, látom, fiam, hogy így semmire sem megyek veled, majd másképp próbálom.
Elővett egy aranykalapácsot, s azzal mindennap koppintott egyet Bandi fejére. Ez így tartott fél esztendeig, s hát Bandiból olyan okos ember lett, hogy alig fért az okosság a fejében. Megtanította az öregember mindenféle tündérigékre, de még arra is, hogy kell a nyárfa ágából mindenféle drága süteményeket csinálni. Mikor aztán mindenféle mesterkedésre kitanította, azt mondotta az ősz öregember:
- No most, fiam, eredj isten hírével, próbálj szerencsét.
Három kenyérmorzsát adott Bandinak, s azzal útnak eresztette.
Megy, mendegél Bandi erdőkön-mezőkön által, s mikor megéhezett, csak megevett egy kis morzsát, s úgy jóllakott, hogy egy hétig mehetett vígan tovább. Mikor aztán megette mind a három morzsát, csak levágott egy nyárfaágat, földre csapott vele, s annyi drága jó sütemény volt előtte, hogy meg nem győzte enni. No, telt-múlt az idő. Talán már egy esztendeje is elmúlt, kettő is, három is, hogy Bandi elvált az ősz öregembertől. Egyszer, amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, lát egy kicsi házat. Be akar menni, de nincs az ajtón kilincs. Hát ha nincs, az sem baj. Eszébe jutottak a tündérigék, amelyekre az ősz öregember tanította, s azt mondta az ajtónak:
`Gingalló,
Szent ajtó,
Nyílj fel magadtól!`
Felnyílik az ajtó, bemegy a házba, s hát abban a házban nincs egyéb, csak egy asztal s az asztalon egy nagy könyv. Az volt írva a könyv táblájára tündérbetűkkel:
`A hétszépségű királykisasszony könyve`
(folytatjuk)

 

A hétszépségű királykisasszony III. rész (Benedek Elek)


A hétszépségű királykisasszony III. rész (Benedek Elek)Felnyitja Bandi a könyvet, nézi, vajon mi van írva belé? Az volt beléírva, hogy annak a királynak, akinek most éppen az országában vándorol, olyan szép leánya volt, mintha a világ legszebb hét leányából szőtték-fonták volna össze. Azért volt az ő neve: hétszépségű királykisasszony. Egyszer Kecskebak, a kecskék királya elment a hétszépségű királykisasszonyhoz, s megkérte a kezét.
Hétszépségű királykisasszony nagyot kacagott:
- Mit, te förtelem! Még te mersz idejönni?! A legelső királyfiak kérték a kezemet, azoknak sem adtam. Eltakarodj a szemem elől!
Elment Kecskebak nagy búval, bánattal, s nagy bújában, bánatában leugrott a legmagasabb szikla tetejéről az éjsötét völgybe, s eltűnt örökre a világból. Megtudták a kecskék, hogy mi történt a királyukkal: összeállott tizenkettő, a legnagyobb s legerősebb.
Éjnek idején belopóztak a király palotájába, s mikor a királykisasszony aludott, szarvukra vették az aranyos nyoszolyát, s elnyargaltak vele, mint a fergeteg. Az volt írva tovább a könyvbe, hogy ettől a háztól hetvenhét mérföldnyire, aranyszínű föld alatt van még egy ilyen könyv, abban van megírva, hová, merre lett a hétszépségű királykisasszony.
Nem volt Bandinak maradása. Ment hegyeken-völgyeken átal, s addig meg sem állott, amíg azt az aranyszínű földet meg nem találta. Ott megállott, s azt mondta:
`Gingalló,
Szent ajtó,
Bűvös könyv,
Légy itt fönt.`
Abban a pillanatban megnyílt a föld, s kiemelkedett belőle egy nagy könyv. Annak is az volt írva a táblájára: `A hétszépségű királykisasszony könyve`
Felnyitja a könyvet, olvasgat, lapozgat benne, s hát az van írva szép tündérbetűkkel, hogy a tizenkét kecske a hétszépségűkirálykisasszonyt elvitte Kecskebak várába. Ott letették a várnak a hetvenhetedik szobájába. Kecskebak anyja elaltatta örökre, s fel sem ébred soha, amíg olyan ember nem vetődik oda, aki tündérigékkel szól hozzá.
Hiszen Bandinak sem kellett egyéb, megfordult, s ment egyenest a hétszépségű királykisasszony apjának az udvarába. A király már kihirdette volt ország-világ előtt, hogy annak adja leányát s egész királyságát, aki visszahozza. Próbálták azt királyfiak, hercegek, minden rendű-rangú legények, de egy sem találta meg a hétszépségű királykisasszonyt. Pedig bejárták az egész világot. Keresték víz alatt, föld alatt, keresték a levegőégben, keresték mindenütt, de nem akadtak a nyomára. Akkor ért a király udvarába Bandi, s ajánlotta magát, hogy ő, egy élete, egy halála, de valahol a királykisasszonyt megtalálja.
- Jól van, fiam - mondotta a király -, kilencvenkilencen már megpróbálták, s nem találták, te vagy a századik, hátha neked szolgál a szerencse.
Adott a király alája aranyszőrű paripát, a legszebbet a méneséből. Ezüstöt, aranyat elegendőt, hogy ne legyen pénzben hiányossága. Elindult Bandi, repült az aranyszőrű paripával, mint a madár. Hetedik nap megérkezik Kecskebak várához, s hát, teremtőm, volt azon kapu száz is, ajtó ezer is, de egyen sem volt kilincs. Megáll Bandi egy ajtó előtt, s azt mondja:
`Gingalló,
Szent ajtó,
Nyílj fel magadtól!`
S fölnyílt nemcsak az az ajtó, amelyik előtt állott, fölnyílt a többi is; fölnyíltak a kapuk is, megvilágosodott az egész palota, ragyogott, tündökölt, mint a gyémánt, minden szögletje. Aztán elindult, s ment végig a szobákon; be a hetvenhetedikbe. Ott feküdt a királykisasszony aranynyoszolyában. Fehér volt, mint a liliom, de olyan szép, mintha nem hét, de hetvenhét szép leányból szőtték-fonták volna össze. Bandi megállott a nyoszolya előtt, rávetette szemét a hétszépségű királykisasszonyra, s azt mondotta csendesen:
`Gingalló,
Szent ajtó,
Kelj fel nyoszolyádból!`
S ím, egyszerre felnyitotta szemét a hétszépségű királykisasszony. Reá nézett, arca, szeme mosolygott, aztán fölkelt a nyoszolyából, megölelte a legényt, s azt mondta lelkes szóval:
- Te léssz nekem, te léssz, az én hites párom!
Mindjárt fölkaptak az aranyszőrű paripára, s meg sem állottak hazáig. Volt otthon öröm, de milyen nagy! Egyszeribe lakodalmat laktak, lakodalom után tojáshéjba kerekedtek, a Tiszán leereszkedtek; Tisza partján egy helyt kikötöttek, s addig-addig jártak-keltek, míg a Bandi apját s anyját meg nem találták. Vitték magukkal az országukba. Bezzeg azután volt jó dolguk, sóra, fára nem volt gondjuk.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.